Amikor túl sok volt – és eltűntél benne

Gyermekkori trauma és a disszociáció

Van, ami nem a történet súlya miatt hagy nyomot. Hanem mert egyedül maradtunk azzal, ami túl sok volt bennünk.

A gyermekkori trauma gyakran nem egyetlen esemény. Inkább egy állapot, egy folyamat: amikor az, ami történik, meghaladja a gyermek idegrendszerének kapacitását. És közben nincs jelen egy olyan kapcsolat, ami biztonságot adna, értelmezne és megtartana.

Egy gyerek nem tud kilépni a számára nehéz helyzetből. Nem tudja azt mondani, hogy „ez most túl sok nekem”. Egyedül nem tudja megnyugtatni és megvédeni magát.

Ezért amikor túl nagy a félelem, a szégyen, az elhagyatottság vagy a fájdalom, akkor valami mást tesz a rendszer: alkalmazkodik. És ennek az alkalmazkodásnak az egyik legmélyebb formája a disszociáció. A disszociáció nem hiba, hanem egy rendkívül intelligens idegrendszeri válasz arra, ami elviselhetetlen.

Amikor túl sok az élmény, és nincs lehetőség kilépni vagy segítséget kérni, akkor a rendszer nem az élményt szünteti meg, hanem a kapcsolatot vele. Mintha egy belső lekapcsolás történne.

Eltompulnak az érzések.
Távolivá válik a test.
Mintha egy kicsit kívülről néznénk magunkat.
Mintha nem egészen itt lennénk.

Mintha nem teljesen velünk történne az esemény.

Ez az állapot sokféleképpen megjelenhet.
Lehet nagyon finom:
egy ködös figyelem, szétszórtság, „nem vagyok teljesen jelen” élmény.
Amikor halljuk, amit mondanak, de nem igazán érkezik meg.
Amikor csinálunk valamit, de közben valahol máshol vagyunk.

És lehet mélyebb is:
amikor teljesen eltűnnek az érzések, a testérzetek, vagy akár az időérzék.
Amikor egy helyzet „kimarad”, vagy utólag alig emlékszünk rá.
Amikor mintha egy fal lenne köztünk és a világ között.

Sokszor nem is tűnik fel, hogy ez történik, mert ez vált az alapállapottá.
Gyerekként ez segít túlélni. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy egy elviselhetetlen helyzetben valahogy mégis ott maradjunk.

De, ami akkor védelem volt, később gyakran elszigetel. Felnőttként ezek az állapotok újra megjelenhetnek, nem feltétlenül kötődve konkrét emlékekhez. Inkább helyzetekhez, kapcsolatokhoz, érzelmi intenzitáshoz.

Amikor egy konfliktusban hirtelen „eltűnünk”.
Amikor egy közeli helyzetben bezárunk.
Vagy amikor egy intenzív érzésnél leválunk önmagunkról.
És közben sokszor ott van egy nehezen megfogható élmény: mintha nem lennénk teljesen jelen a saját életünkben.

A trauma tehát nemcsak abban él, amire emlékszünk.
Hanem abban is, ahogyan nem tudunk jelen lenni.

A traumamunka ezért nem elsősorban a történetekről szól. Nem arról, hogy felidézzük, ami történt. Sokkal inkább arról, hogy lassan, biztonságosan újra kapcsolatba tudjunk kerülni azzal, ami egykor túl sok volt.
Ez nem egy gyors folyamat.
Nem is arról szól, hogy belemegyünk a fájdalomba. Hanem arról, hogy megtanulunk közel menni, és közben kapcsolatban maradni vele.
Egy kicsit érezni.
Aztán megpihenni.
Aztán újra egy kicsit közelebb menni.
Mint amikor a test újra tanulja, hogy lehet jelen lenni anélkül, hogy az túl sok lenne.

Ebben a folyamatban a disszociáció nem ellenség. Hanem egy jelzés. Azt mutatja, hogy valahol még nincs elég biztonság a teljes jelenléthez. És ezt tiszteletben kell tartani.
A gyógyulás nem azzal történik, hogy áttörjük ezt a védelmet, hanem azzal, hogy lassan olyan feltételeket teremtünk, ahol már nincs rá szükség.

Ezért a traumamunka gyakran nagyon finom, apró lépésekből áll. Észlelésből. Megállásból. Visszakapcsolódásból. Mindig kapcsolatban történik, egy másik ember jelenlétében, aki segít megtartani azt, ami korábban egyedül túl sok volt. Idővel pedig valami elkezd változni. Nem feltétlenül az, hogy minden rendben lesz, hogy elfelejtjük, ami történt velünk. Hanem az, hogy egyre több részünk válik elérhetővé. Egyre több érzés lesz megélhető. Egyre kevesebb dologtól kell elszakadni.

És talán a legfontosabb: lassan visszatér a tapasztalat, hogy itt vagyok.
A testemben.
A jelenben.
Önmagammal.

Szerző: Táborosi Tímea